Senza sangue

Peter Eötvös has composed his opera Senza sangue after the eponymous novel by Alessandro Baricco.  Mari Mezei’s libretto is based on the concluding portion of the novel, and tells the story of a single dramatic encounter.

During a civil war, a man and his companions killed the entire family of a certain young girl.  The plot of the one-act opera spans many decades, from the moment where the girl looks in the eyes of the twenty-year-old boy who has shot her father but spared her own life, until their new encounter many decades later.

After the tragedy, the woman spent her whole life in some kind of schizophrenic state, looking at herself as an outside observer.  She reputedly killed, or arranged the killing of, her father’s murderers, except for the man who had saved her.  They both knew all along they had to meet again, but didn’t know what this encounter would bring after so many years.

In the course of their conversation, the story takes a new turn.  The woman has not come to avenge herself but to be saved by the man once again.  She longs to relive that glance from long ago:  ‟he who has saved us once, can do so again and again.”

Questions, singularly timely today, remain unanswered.  Can murder be excused by faith in a better world?  Can revenge save a broken life?  Was the fight for a better world in vain if it did not succeed?

There are no answers, but the characters know that their lives became inextricably intertwined on that fateful day; only through each other can they ever hope to make life meaningful again.  This is beautifully symbolized by the old woman’s hope to have her name restored and to erase the past through her encounter with the man.

/Peter Eötvös, 2015 – translated by Peter Laki/

Eötvös Péter Senza sangue című operáját Alessandro Baricco azonos című regénye alapján komponálta.  Mezei Mari librettója a regénynek a befejező részéből készült, egyetlen drámai találkozás története.

Egy polgárháború után a férfi társaival együtt megölte a nő családját, de megmentette az akkor még kislány életét.  Az egyfelvonásos opera egyetlen ív története, a megpillantástól – amikor kislányként a szemébe néz annak a 20 éves fiúnak aki lelőtte az apját, de őt életben hagyta, – az évtizedekkel későbbi találkozásig.

A tragédiát követően a nő saját életét csak külső szemlélőként figyelte, egyfajta skizofrén állapotban. Azt beszélték róla, hogy megölte vagy megölette apja gyilkosait, kivéve az őt megmentő férfit. Mindketten tudják, hogy újra találkozniuk kell, de nem tudják, hogy ennyi év után mit fog hozni ez a találkozás.

A beszélgetésük során fordul meg a történet: a nő nem bosszút állni jött, hanem azért, hogy a férfi újra megmentse őt. Az a vágy vezeti, hogy újból megélje azt a pillantást. “Aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra és újra.”

Sajátosan aktuális kérdések maradnak megválaszolatlanul:  a gyilkosságra adhat-e felmentést a hit egy jobb világban? Megoldást jelenthet-e a bosszú egy kettétört élet megmentésére? Hiábavaló volt-e a harc egy jobb világért, ha az végül nem következett el?

Válaszokat nem kapunk, a szereplőkben is csak annyi tudatosul, hogy életük azon a vérrel borított napon valahogy összefonódott, és csak egymástól remélhetik, hogy újra értelmet nyerhet. Ennek szép, szimbolikus megjelenítése, ahogy az idős nő ettől a találkozástól reméli visszakapni a nevét és meg nem történtté teheti a múltat.

/Peter Eötvös –  2015/

The relationship between man and woman occupies a prominent place among the evergreen topics of opera, especially since Romanticism. This relationship has always been presented and interpreted according to the characteristicsnof the given era. From today’s core opera repertoire Bartók’s Bluebeard was probably the first to present this relationship as simplified as possible, focusing only on one single encounter between a man and a woman. Though the main characters’ fate is intertwined regardless of space and time, their story is saturated with symbols and clues of Bartók’s times to be deciphered: a past that needs to be disclosed, a present that needs to be understood, and a future that needs to be imagined as the follow up of the first two. Love is not a goal but a means by which the real goal can be achieved: redemption, the understanding and acceptance of one’s fate and overcoming it. That is why Bartók’s opera is an important reference point in relation to every single opera on this topic, especially if the composer is also a Hungarian. Péter Eötvös’ opera is based on Alessandro Baricco’s 2012 novel, Senza sangue. It is also a story of a single dramatic encounter between a man and a woman. (The libretto written by Mari Mezei focuses on the ending of the novel, we learn about the previous events from the dialogues between characters.) The opera’s most relevant cross-reference to Bluebeard is having a female main character for whom the exploration of the past and the clarification of events of the past is essential. However, while in Bartók’s opera the man himself and his past is the secret to be discovered, in Senza sangue it is the female character who is mysterious, who needs redemption and whose fate needs to be understood. Both operas take place in unidentified locations with symbolic meanings, and while Bluebeard’s castle is not realistic as it is a symbol in itself, specifying the unnamed South-American country in Eötvös’ work – as painful as it is – can be easily done. Placing the story in a current political conflict is a contemporary feature: during a civil war the father and brother of our heroine are murdered by a commando of three. One of these three men is the male protagonist, who saves the little girl’s life. Now, at the time of our story he is the only one alive from the commando. He is an old and disillusioned man. The details aren’t disclosed, but the girl has something to do with the deaths of his fellow assasins. She steps into the man’s lottery shop unexpectedly. The turning point in their story is triggered by their discussion: she din’t come to take revenge, she seeks redemption from him by connecting their lives once again. Their mutual salvation depends on both of them. Unanswered questions keep echoing in the air, questions that are timely today: Does belief in a better world bring salvation? Can revenge save a broken life? Was the fight for a better world in vain if it did not succeed? We may not get answers and neither do our protagonists. They become aware though that their lives got intertwined somehow on that blood-covered day and only through each other can they ever hope to make life meaningful again. The beautiful symbolic representation of this recognition is when the old lady first pronounces and eventually takes up her real name, a name she kept secret since her family’s destruction. Senza Sangue has one more important feature that makes it similar to Bartók’s opera: it is also an opera of secrets and ambiguities, just like Bluebeard’s Castle. This puts the composer in quite the same position: his music has to say what cannot be said, and his music shall stress the unthinkable – even if it is unbearable. However, the two stories have a different ending: Bluebeard’s Castle is covered in eternal darkness while the charaters of Senza sangue are facing an open road leading them towards the light at the end of their lives.

/László Tihanyi: The connection between Senza sangue and Bluebeard’s Castle – 2015/

Az „örökzöld” operai témák között – legkésőbb a romantika kezdete óta – kiemelt helyet foglal el a férfi – nő kapcsolat, amelyet a művészek minden korszakban az arra jellemző módon értelmeztek és jelenítettek meg műveikben. A mai opera repertoár gerincét alkotó művek közül talán Bartók Kékszakállú-ja az első, amelyikben ez a kapcsolat a végsőkig leegyszerűsítve – és egyben a legkoncentráltabban – egyetlen férfi és egyetlen nő egyetlen találkozásában kerül bemutatásra. Bár sorsuk földrajzi tértől és történelmi időtől függetlenül kapcsolódik egybe, történetük Bartók korának megfelelően telítve van szimbólumokkal és megfejtendő titkokkal: múlttal, amit fel kell tárni, jelennel, amit meg kell érteni, és jövővel, amit – az előzőek alapján – el kell tudni képzelni. A szerelem nem cél, hanem eszköz, amellyel a cél elérhető: ez a megváltás, a sors megértése, elfogadása és meghaladása. Bartók műve ebben a vonatkozásában (is) etalon, ami szükségképpen felmerül minden olyan operával kapcsolatban, amelyik szintén erre a témára épül, különösen, ha szerzője magyar. Eötvös Péter Alessandro Baricco:  Senza sangue című, 2002-ben megjelent regényéből írta azonos című operáját, amely szintén egyetlen, drámai férfi-nő találkozás története. (A Mezei Mari által készített szövegkönyv a regénynek csak ebből a – befejező – részéből készült, az előzményeket a párbeszédek során ismerhetjük meg.) A történet legfontosabb rokonsága a Kékszakállútörténetével, hogy itt is a nő az, aki számára elengedhetetlen a múlt feltárása és tisztázása. Míg azonban Bartók operájában a férfi múltja a megfejtendő titok, a Senza sangue szereplői közül a nő a rejtélyes, az ő élete és sorsa az, ami megértésre és megváltásra vár. Bár mindkét mű szimbolikus értelmű és konkrétan nem beazonosítható helyszínen játszódik, a Kékszakállú vára reálisan elképzelhetetlen, hiszen maga is szimbólum, míg az Eötvös operájában meg nem nevezett Dél-Amerikai ország – fájdalom, jól tudjuk – könnyen elképzelhető és szinte tetszés szerint beazonosítható. Egyértelműen mai a konfliktus beágyazása aktuálpolitikai alaphelyzetbe: egy polgárháború során a főhősnő apját és testvérét is legyilkolja egy három fős kommandó, akik közül a férfi főszereplő az, aki megmenti az akkor még kislány főhősnő életét. A történet idején az egykori kommandóból már csak a főhős van életben, öreg és korábbi ideáiból kiábrándult emberként. Társai halálához valamiképp köze van a főhősnőnek – a konkrétumok homályban maradnak –, aki váratlanul betoppan az idős férfi lottóüzletében. A beszélgetésük során fordul meg a történet: a nő nem bosszút állni jött, hanem azért, hogy a férfi újra megmentse őt azáltal, hogy összekötik az életüket, s ezzel mindkettőjük számára eljöhet a megváltás, amihez csak egymás által juthatnak. Sajátosan mai kérdések maradnak – megválaszolatlanul – a levegőben: mire adhat felmentést a hit egy jobb világban? Megoldást jelenthet-e a bosszú egy kettétört élet megmentésére? Hiábavaló volt-e a harc egy jobb világért, ha az végül nem következett el? Válaszokat nem kapunk, a szereplőkben is csak annyi tudatosul, hogy életük azon a vérrel borított napon valahogy összefonódott, és csak egymástól remélhetik, hogy újra értelmet nyerhet. Ennek szép, szimbolikus megjelenítése, ahogy az idős nő újra kimondja és felveszi eredeti nevét, amit családja pusztulása óta elrejtett, nem használt. A Senza sangue még egy fontos ponton hasonlít Bartók operájára: ugyanúgy az elhallgatások és kétértelműségek operája, mint a Kékszakállú herceg vára. Ez egyben azt is jelenti, hogy a zeneszerzőre is hasonló feladat hárul: ha kell, a zenének kell közölnie az elmondhatatlant, vagy még hangsúlyosabbá tenni – akár az elviselhetetlenségig fokozva – a kimondhatatlant. De a két történet befejezése eltérő: a Kékszakállú herceg várára örökös sötétség borul, míg a Senza sangue szereplői előtt megnyílik az út, hogy életük végén együtt újra a fénybe érjenek.

/Tihanyi László: A Senza sangue és a Kékszakállú herceg vára kapcsolata – 2015/

Crescendo Magazine – interview 2019