Replica

Neben der grundlegenden Abschiedsstimmung wird so schnell ein weiteres Thema deutlich: der Dialog. Im weiteren Verlauf der Partitur wird die Solobratsche dann zwar als ein ganz freies, geradezu ‘eigen-sinniges’ Individuum greifbar, das sich nur selten zu einem Gleichschritt mit dem Orchester entschließen kann, und dies, obwohl sie durchaus mit einzelnen Instrumenten kommuniziert. Und eine Sonderrolle kommt in dieser Auseinandersetzung gerade der dem Solo korrespondierenden Gruppe der Bratschen zu. Aus dem Kontakt der Solobratsche mit den fünf Orchesterbratschen erklärt sich denn auch der Titel des Stückes. Replica: das heißt Antwort, Erwiderung, Wider-Rede, ein beständiger Dialog, das heißt: Antworten, die noch mehr Fragen provozieren. Und in diesem Dialog entwickeln sich im Orchester, und besonders bei den Bratschen Haltungen: Unterstützung, Fragen, Auseinandersetzung, Kritik. In der Auseinandersetzung, aber auch im vollen Orchestertutti hält die Solobratsche den Fragen und Repliken stand, geht unbeirrt weiter, scheint manchmal fast im Tutti unterzugehen. Doch dann ist ihre Stimme wieder da, zugleich zart und bestimmt erwidert sie, geht unbeirrt weiter. So entsteht eine Partitur aus einem Dialog, der die verschiedensten Argumente zu Wort kommen läßt, die ‘wie dei Splitter eines Spiegels’ (Kashkashian) ein Bild zurückwerfen, dessen Ur-Bild nur noch zu ahnen ist.

/Birgit Gotzes –  nach einem Gespräch mit Peter Eötvös und Kim Kashkashian/

Eötvös Péter Replica c. brácsaversenyét Kim Kashkashian mutatta be a milánói Scalában 1999. március 29-én, a szerző vezényletével. A mű a Három nővér c. opera tőszomszédságában keletkezett, és tagadhatatlan szellemi rokonságban áll a Csehov-operával. Mint a zeneszerző irja, “a versenymű egyik alaphangulata a búcsúzás: ez az opera három részét lezáró három nagy búcsújelenetre utal”. “Azoknak az embereknek a búcsúzása” – teszi ehhez hozzá, Csehov hőseire célozva, a kiváló angol zenetudós, Paul Griffiths -, “akik nem mennek sehova.” (További kapcsolatot teremt az opera és a versenymű között a harmonika prominens jelenléte.)
Az alapvetően melodikus indíttatású brácsaszólamot Eötvös igen sokrétű zenekari környezetbe ágyazta. A zenekar szokásos ülésrendjét megváltoztatva, a fúvósokat a vonósok elé, a színpad előterébe hozta. Kiemelt szerepet játszik a műben a zenekar öt brácsása, akik egyfajta “holdudvart” alkotnak a szólóbrácsa körül, folytonosan válaszolva, olykor ellentmondva (“replikázva”) a szólistának. “A válaszok újabb kérdéseket provokálnak” – irja Eötvös, majd így folytatja: “az így létrejövő párbeszéd során a legkülönbözőbb érvek hangoznak el, és mint egy eltört tükör darabjai, olyan képet vetítetnek vissza, melynek eredetijét csak sejteni lehet.”

Az eredmény valóságos hangszeres színház, melynek szereplői – a hangszerek – állandóan változó, komplex viszonylatokba kerülnek egymással. A dráma azonban nem külsőséges “drámai” gesztusokban nyilvánul meg, hanem a regiszterek és hangszinek végtelen kombinációiban, amelyekre a viszonylag lassú alaptempó még jobban felhívja a figyelmet. A szólóhangszer folyamatos monológja mindig más megvilágításba kerül a vele egyidőben megszólaló kommentárok által. Az “ideális társat” – Griffiths szerint – a brácsa a szárnykürtben véli átmenetileg megtalálni – a két hangszer összefonódó “duettje” – mely a darab legtragikusbb kitörését követi -egyike a mű legmegragadóbb mozzanatainak. Végül azonban a szólóbrácsa visszavonhatatlanul egyedül marad, és eltünik a “homályban”, melyet a (hegedűsök által kezelt) ütőhangszerek idéznek fel a képzeletbeli függöny legördülésének pillanatában.